Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával csendesen él egy cigány, Vén öreg ember, nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága, a kis galamb vígan turbékol a fán, Ősz feje kábul, a szíve kitárul és párjához így szól a rokkant cigány:
Hol van a hegedűm, párom? Tavasszal minden vidám, Városba elmegyek máma, én, az öreg cigány.
Egyszer még hadd muzsikáljak Szívemből úgy igazán, Szeretném elmuzsikálni: Él még a vén cigány, öreg cigány, az ősz cigány.
És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű. Alig bír járni, lábain állni, mégis szívében ott él a derű. Városba érve, fáradtan mén be, egy csillogó, fényes terem ajtaján, Vére fellobban a szíve megdobban s középre tipeg be a rokkant cigány:
Nagyságos uraim kérem, Nem tudom, ismernek még?
Könyörgöm, én sokat húztam valaha, réges-rég. Egyszer még hadd muzsikáljak Szívemből úgy igazán, Szeretném elmuzsikálni: Él még a vén cigány, öreg cigány, az ősz cigány.
Csend lett egy percig, s így szól az egyik: jó uraim, mulatunk ma, ugye? Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném, repülni tud-e. Ugrik a pincér, pénzt kap a viccér', és kint van az ember, és kész a hatás! Jó öreg párja már halva találja, s beszól az anyó: Urak, jó mulatást!
Nem muzsikál sohasem már, Csendes lett a vén cigány. Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán. Öreg vén anyóka sírját virággal díszíti már, Galambbal sírva dalolja: Élt egyszer egy cigány, öreg cigány, a vén cigány.
