Erdőszélen nagy a zsivaj, lárma, Erdő szélén esküszik a cigányvajda lánya. Táncra perdül, vígan van ott az egész cigányhad; Csak egyedül a menyasszony arcán ül a bánat, Arcán ül a bánat.
Szomorú a cigányvajda lánya, Rejtett könnyét senki más, csak édesanyja látja. Vígasztalja: felejtsd el azt a fattyút, az égre! Édesanyám, de a szívem, majd meghasad érte, Majd meghasad érte!
Már biz én azt a rongyost nem szánnám, Ez rangosabb, ezüst pityke fityeg a dolmányán. Azt a régit meg se látnám, semmije sincs néki! Édesanyám, nekem az kell, az a rongyos, régi, Az a rongyos, régi!
