Hull az eső sűrű cseppje sötét felhők alatt. Szomorúan verdesi a ragyás csárda falat. Tört ablakán süvít a szél, benn egy csonka lámpa, Meg-meginog hosszú drótján, füstös már a lángja.
Vendég ide hogy is jönne, ily cudar időbe', A csaplárné is ott alszik bent a kármentőbe'. Hej! Mert olyan jómadarak most már nem is járnak, Mind elpusztult, régen vége a betyárvilágnak.
Ámde mégis ajtó nyílik, lassan belép rajta: Őszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta. A csaplárné meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja: Kocsmárosné! Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra! A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja: Kocsmárosné! Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra!
Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra, Utána a legszebb kislányt, egymás után sorba, Kérje meg a szolga bírót, vármegye ispánját, Ha nem hozzák rájuk döntöm, ezt a ragyás csárdát. A vén betyár egyre ordít, fokosát forgatja: Kocsmárosné! Száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra!
